Ezt a tankszerű közlekedést rám is mondták már.
Akkor se tudok lassan menni, ha nem sietek sehová, ez sajnos rossz családi vonás nálunk.
2 Likes
“Akkor se tudok lassan menni, ha nem sietek sehová.” Pontosan! Lehet, hogy közben kiköpöm a tüdőmet, de akkor sem bírok ténferegni, nekem az a fárasztó.
1 Likes
Hát a resting bitch face nálam is megvan, pl utálom ezért ha fotóznak vmi eseményen, mert még ha figyelek, akkor se mindig sikerül megfelelőre rántani az arckifejezésem 
az egyik legrosszabb a lányom keresztelőjén készült fotó, én eskü azt hittem hogy tök normálisan néztem végig, de az egyik képen konkrétan mintha vérengzeni készülnék 
3 Likes
Hehe nekem még oviból is van olyan képem,amin teljesen szolid, baltás gyilkos arcom van.
Utálom amikor kérdezgetik, hogy " rossz kedved van? " nem , nekem csak ilyen az arcom. Pár éve megtanultam, hogy köszönéskor mosolyogjak , így kevésbé félnek tőlem az emberek, mert volt nem egy-két olyan kritika utólag , hogy bizony mikor megismertek akkor féltek tőlem
Megtanultam ezt használni, néha élek vele, ha kell, de egyébként rosszul esett, mert én belül úgy éltem meg mindig is, hogy én őszibarackgombóc vagyok és cuki és kedves. Aztán a külvilág mást jelzett vissza. Nálunk ez családi vonás egyébként anyukám összes képe büntet, tud róla és jót nevet rajta, ha meglátja magát, apu is szigorfej volt, az lenne csoda, ha én lennék Alice Csodaországból.
Ez van, változok folyamatosan, jól esik, hogy most már aki újonnan megismer , azt mondja kedves vagyok 
6 Likes
Ezt pl nem tudom konkrétan, hogy első ránézésre milyennek szoktak gondolni. De aki megismer egy kicsit, az legjobb tudomásom szerint kedvesnek tart. Kivétel azok az emberek, akikkel nem tudok mit kezdeni/nekem nagyon nem jönnek be, mert ez sokszor kiül az arcomra.
A nagyobbik lányom sem egy klasszik cukorfalat, a természete sem habos-babos kisasszonyos, és szintén van hogy morcosnak látszik. És van egy olyan nézése, amikor csak úgy szemlélődik, hogy kissé leereszti a szemhéját, mint az apja. Mikor pici volt, és beültettem a bevásárlókocsiba, többször kèrdezte a pénztáros, hogy ejj álmos ez a kisgyerek?hát le kéne fektetni…mondom most kelt fel…akkor meg biztos beteg… hát mondom az sem, csak így néz ki 
5 Likes
@LiliMae Nálam inkább úgy néz ki, mintha vagy rettenetesen unnám az életet vagy morcos, rosszkedvű lennék. Vagy mindkettő. Ha ehhez még a normál, viszonylag mély hangomat is használom, akkor rögtön azt hiszik az emberek, hogy éppen most készülök elküldeni őket melegebb éghajlatra.
@Luiselotte “Őszibarackgombóc”, de cuki! 
Kiskoromban sokszor megkérdezték tőlem vadidegenek, hogy “Miért vagy szomorú kislány?” Én meg még morcosabban néztem rájuk, mert nem értettem a kérdést és úgy voltam vele, hogy hagyjanak békén. Ha így ahogy vagyok, nem tetszem, akkor nem leszünk barátok. Meg a hangnemhez sem voltam hozzászokva: az egész családom úgy beszélt velem mint egy értelmes lénnyel (sok mindenben felnőttként, partnerként kezeltek, akivel meg lehet beszélni dolgokat és van annyi esze, hogy megértse), valamint ismertek és tudták, hogy nem vagyok állandóan “szomorú”. Erre jön ez a süket felnőtt, elkezd nekem gügyögni, és ráadásul beszól az arcom miatt egy komplett hülyeséget.
Aztán az évek során megtanultam odafigyelni az arckifejezésemre, igyekszem én is mosolyogni, és a hangom is igyekszem úgy modulálni, hogy ne tűnjek túlzottan gorombának. Viszont néha elgondolkozom, hogy jól teszem mindezt? Tényleg muszáj ennyire igazodnom a társadalom elvárásaihoz, és tényleg nem vagyok a gyári beállításommal megközelíthető…?
A főnököm pont a múltkor kérdezte meg tőlem is, hogy rossz kedvem van-e (nem volt), és kicsit elképedtem, hogy még mindig itt tartok…?
Szerintem 90 évesen az idősotthonban majd hívják hozzám a bohócot meg a terápiás állatot. 
4 Likes
Nagyon érdekes és elgondolkodtató, amiket leírtatok.
9.osztályban, kb 3 hónap után az egyik osztálytársam így jellemzett: kicsit olyan vagy, mint egy vulkán, a többiek attól félnek, hogy kitörsz, és ezért nem is közelednek feléd. Akkor tanultam megy tudatosan kedvesnek, előzékenynek és mosolygósnak lenni.
3 Likes
Az kiderült, hogy mi miatt érezték vajon így? Arckifejezés, vagy valami más?
Egyetemen tanárképzésen volt egy pszichológia szeminárium, ahol a tanárt (egy majdnem korunkbeli csajt) nagyon nem bírtam. Teljesen haszontalannak éreztem az óráját, mert gyakran felkészületlen volt és adott idő alatt alig rágtuk át valamicske anyagon magunkat. A szeminárium végén volt egy csoportos feladat: voltak kategóriák és azon belül dolgok, te pedig választottál egy kategóriát és a csoport többi tagja a bele tartozó dolgokból választott valamit, amire szerinte emlékezteted. Én például a fák kategóriát választottam, és egy kivételével mindenki akáchoz vagy fenyőhöz hasonlított. Merthogy “szótlan” voltam, és “nehezen megközelíthető”. Messze nem voltam a legjobb önmagam, ez teljesen igaz. Persze, mert az agyamra ment a tanár…
Egyetlen srác volt, aki valami kellemes fához hasonlított (már nem emlékszem, mihez), és nem értette a többieket, mert szerinte segítőkész voltam, barátságos, és kedves. Alapból az szoktam lenni, de én sem teljesen értem, hogy ez neki ott, azon a szemináriumon hogy jött át, mert ott nagyon nem ilyen voltam szerintem.
És az a másik furcsa dolog, hogy én őt elkönyveltem egy kis kezdő nyüzsgő, törtető politikusnak (HÖK-ös volt a srác), és nem voltam róla túl jó véleménnyel, erre pont ő az, aki a tüskék mögé lát.
Nagyon érdekes, hogy mennyire mások az emberek különböző helyzetekben, és hogy ki az, aki csak azt látja, amit könnyű, és ki az aki a maszk mögé néz.
Kíváncsi lennék arra is, hogy az egykeség ezt hogy befolyásolja. Én az vagyok, ráadásul idősek a szüleim és se bölcsibe, se ovi alsóba nem jártam, hanem otthon voltam Apummal. Sokszor gondolom, hogy volt némi hátrányom emiatt fiatalkoromban.
2 Likes
Ez a “miért vagy szomorú/rosszkedvű/dühös?” velem is előfordult időnként, amikor pedig nem voltam és azt gondoltam, semleges arccal nézek épp a világba.
Azt hiszem általában hajlamosak vagyunk egy képet kialakítani az alapján, hogy ránézésre ki milyennek tűnik, de megtanultam, hogy ez nem feltétlen igaz, és tudatosan erre emlékeztetem magam, ha hirtelen ítélnék.
4 Likes
Hú, tök jó dolgokat írtatok le. Sok esetben magamra ismertem egyke vagyok egyébként, így biztosan befolyásolja ezt is. Az arckifejezéses dolog is stimmel. Ha teljesen elgondolkozom közlekedés közben vagy csak úgy bárhol, megkérdezik, hogy miért vagyok morcos és kire haragszom, illetve túl komor vagyok, minden rendben?
Pontosan az van nálam is, amit mondtok, hogy meg kellett tanulnom modulálni és tudatosan kedvesnek lenni, mosolyogni, mert egyszerűen bunkónak vagy depressziósnak, ne adj isten gonosznak néznek. Holott egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy miért kellene mások idiotizmusához asszisztálnom és gügyögni is mellé
2 Likes
Akkoriban tanultuk földrajzon a földtant ill. a vulkánokat, úgyhogy nem vettem komolyan, de a lényeget leszűrtem. Onnantól kezdve nagyon igyekeztem nyitni a többiek felé, (pl megtettem az első lépést, odamentem beszélgetni stb) és így sikerült is klasszul beilleszkedni.
1 Likes
Uhh, ez a “biztos beteg” dolog nekem is végigkísérte a gyerekkoromat. Mindig kérdezgették hogy “jól vagy? Nem vagy fáradt? Olyan sápadt az arcod” hát világos bőröm van, és egy vézna könyvmoly voltam, aki megült a popóján, miért lennék kipirulva?
Vicces hogy sokszor egészségesebbnek néztek amikor beteg voltam, mert akkor piros volt az arcom is meg a szám is (a gyerekorvos rendszeres poénja volt hogy “ki vagy rúzsozva?” Nem bakker, 39’4 a lázam kora reggel, estére ez rosszabb lesz, de kösz a bókot).
3 Likes
A szomszédék kislányát hetente akarják hazaküldeni az óvónők hogy beteg, pedig csak extra fehér a bőre és ezért a szeme alatti erek jobban átütnek
Ó szegényke… azért igazán taníthatnák a pedagógusoknak hogy a viselkedést nézzék előbb, a legtöbb gyerek a szokásosnál bágyadtabb vagy nyavalyásabb ha beteg
3 Likes
A lovak gyógyító ereje
1 Likes
Végre látható milyen volt kívülről
2 Likes
Nekem is olyan az arcberendezésem hogyha nem vigyorgok teliszájjal megkérdezik hogy “mi bajod van”. Még a húszas éveimben rászoktam a “keep smiling” arcra, annyira utáltam ezt. Szerencsések azok, akiknek nem kell folyton valamilyen “képet” vágniuk 
3 Likes
Ide el kell mennem, csodaszép lett!
Emlékszem gyerekkoromban milyen áhítat fogott el ha nagy ritkán elhangzott a “menjünk a Corvinba” mondat és milyen nagy szó volt az nekem, hogy onnan van fürdőruhám.
Valahogy olyan előkelőnek tűnt a hely nekem kisgyerekként .
1 Likes