Elmesélem nektek a mai alakításomat, hátha valakinek mosolyt csal az arcára. Ezenfelül minden bizonnyal ti vagytok az egyetlenek, akik megértitek cselekedetem okát.
Itthonülős napom volt. Ilyenkor nem szoktam fényvédőzni, azonban ma kimondottan napfényes időre virradt itt felénk, én pedig tudtam, hogy sok időt fogok a laptop előtt tölteni. A laptop az íróasztalon van, az íróasztal meg olyan fekvésű ablak előtt, hogy az idő nagyrészében a nap telibe vág. Gondoltam nosza, akkor fényvédőre fel. Eldöntöttem, hogy szétvágom a fényvédőm tubusát, hogy ki tudjam nyerni az utolsó cseppeket, amik nyomkodásra, sajtolásra, törzsi kuruzsló bűvigék mormolására és rituális esőtáncokra már nem jöttek ki. A művelet sikeres volt, a titkok kamrája feltárult, és kiderült, hogy bazisok anyag rejtőzik még ottan. Már egy ujjal belemászva is irreálisan sokat szedtem össze, de rámázoltam a pofázmányomra becsülettel mindet, ami a mutatóujjamra került - ilyen védett valószínűleg még sosem voltam.
Itt kezdődtek a gondok. Próbáltam én összecsúsztatni a tubus két felét, de nem ment. Úgy tárolni pedig semmiképp nem akartam, hogy ennyire tátongón érje a szabad levegő. Hm, gondoltam, teszek a nyakamra is akkor. Kész. Még mindig rengeteg van. Jó, teszek a dekoltázsomra is (februárban, egész nap tető alatt, egy KICSIT SEM dekoltált pólóban). Kész. Még mindiiiig rengeteg van. Te jó ég, te jó ég. Én ezt ki nem dobom, képtelen vagyok rá. Koreai is, holy grail is. Mostmilesz? A kutyát csak nem krémezhetem be. Meg a plüssvízilovat is felesleges lenne.
Hát, az lett, hogy bekentem vele a hasam és a derekam is. Még mindig februárban, még mindig tető alatt, még mindig póló alatt. Miközben kenegettem magam, félhangosan olyanokat duruzsoltam, mint: “Ohhh man, ez az, mehetünk is a strandra, aha-aha, készítsétek azokat a Piña Coladákat, égetem magaaaam, a napon.”
Plot twist: mire kifőztem, és valóban beültem a gép elé, már majdnem teljesen lement a nap. De azóta is ragadok. Lassan megyek fürdeni.